Hazádnak rendületlenűl Légy híve, oh magyar; Bölcsőd az s majdan sírod is, mely ápol s eltakar.
A nagy világon e kivûl Nincsen számodra hely; Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell.
Ez a föld, melyen annyiszor Apáid vére folyt; Ez, melyhez minden szent nevet Egy ezredév csatolt.
Itt küzdtenek honért a hõs Árpádnak hadai; Itt törtek össze rabigát Hunyadnak karjai.
Szabadság! Itten hordozák Véres zászlóidat S elhulltanak legjobbjaink A hosszu harc alatt.
És annyi balszerencse közt, Oly sok viszály után, Megfogyva bár, de törve nem, Él nemzet e hazán.
S népek hazája, nagy világ! Hozzád bátran kiált: „Egy ezredévi szenvedés Kér éltet vagy halált!”
Az nem lehet, hogy annyi szív Hiába onta vért, S keservben annyi hű kebel Szakadt meg a honért.
Az nem lehet, hogy ész, erő És oly szent akarat Hiába sorvadozzanak Egy átoksúly alatt.
Még jőni kell, még jőni fog Egy jobb kor, mely után Buzgó imádság epedez Százezrek ajakán.
Vagy jőni fog, ha jőni kell, A nagyszerű halál, Hol a temetkezés fölött Egy ország vérben áll.
S a sírt, hol nemzet sülyed el, Népek veszik körűl, S az ember millióinak Szemében gyászköny ül.
Légy híve rendületlenül Hazádnak, oh magyar; Ez éltetőd, s ha elbukál, Hantjával ez takar.
A nagy világon e kivül Nincsen számodra hely; Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell.
Isten áld meg a´ Magyart Jó kedvvel; bőséggel, Nyújts feléje védő kart Ha küzd ellenséggel, Bal sors a´ kit régen tép Hozz rá víg esztendőt, Megbünhödte már e´ nép A´ múltat ´s jövendőt!
Őseinket felhozád Karpat szent bérczére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére. ´S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának Árpád hős magzatjai Felvirágozának.
Érttünk Kunság mezejin Ért kalászt lengettél, Tokaj szőlőveszszejin Nektárt csepegtettél. Zászlónk gyakran plántálád Vad Török sánczára, ´S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára.
Hajh, de bűneink miatt Gyúlt harag kebledben, ´S elsújtád villámidat Dörgő fellegedben, Most rabló Mongol nyilát Zúgattad felettünk, Majd Töröktől rabigát Vállainkra vettünk.
Hányszor zengett ajkain Ozman vad népének Vert hadunk csonthalmain Győzedelmi ének? Hányszor támadt tennfiad Szép hazám kebledre, ´S lettél magzatod miatt, Magzatod hamvedre?
Bújt az üldözött ´s felé Kard nyúl barlangjában, Szertenézett és nem lelé Honját a´ hazában. Bércre hág és völgybe száll, Bú ´s kétség mellette, Vérözön lábainál, ´S lángtenger felette.
Vár állott, most kőhalom; Kedv ´s öröm röpkedtek, Halálhörgés, siralom Zajlik már helyettek. S ah, szabadság nem virúl A holtnak véréböl, Kínzó rabság könynye húll Árvánk hő szeméböl!
Szánd meg Isten a´ Magyart Kit vészek hányának, Nyújts feléje védő kart Tengerén kinjának. Bal sors a´ kit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbünhödtte már e´ nép A´ múltat ´s jövendőt!